Űrlap

"Hosszú távon viszont szerencsésnek mondhatom magam. Carpenter repülése Glenn útjának megismétlése volt. Bár akkor úgy éreztem, hogy megfosztottak a küldetésemtől, a végén mégis volt okom az örömre. A Mercury-Atlas 8-ra, (MA 8) osztottak be, és akkor én világosan kijelentettem, hogy hat földkörüli kört akarok megtenni. Gilruth és Williams nem mondott semmi konkrétat. Az üzemanyag-dilemma aggasztotta őket.

John és Scott ugyanis az űrhajó helyzetét a repülés során szabályzó segédhajtóművek üzemanyagából, a hidrogén-peroxidból mindent elhasznált. A követendő gyakorlat szerint a gyorsítórakétáról való leválás után rögtön át kellett fordulni – úgy, hogy a hőpajzs azonnal abba a helyzetbe kerüljön, ahogy a légkörbelépés során állnia kell neki. Ezt a pozíciót aztán egy automatika tartotta meg ebben a helyzetben.

Nekem viszont volt egy jobb ötletem, és Gilruth, Williams és James E. Webb – ő követte Glennant a NASA igazgatói székében – társaságában elmagyaráztam a dolgot. „A pozíciót manuálisan is lehet irányítani” – mondtam. „Hadd üzemeljem ki az űrhajót, utána csak lebegek.” Jóval a fékezőrakéták gyújtása előtt aztán újra beüzemelném, majd kézi vezérléssel ismét felvenném a légkörbelépéshez szükséges pozíciót. Győztem.

Amint pályára álltam, olyan lassan forgattam az űrhajót körbe, hogy csak egy pillantást vethettem az Atlasra. Takarékosan bántam a segédhajtóművekkel, apró gázfröccsöket adtam, ezeket én mikroegér-fingnak szeretem hívni. A repülés végére üzemanyagom több mint fele megmaradt, így a maradékot el kellett engednem. Ez egyike volt azoknak az eseteknek, amikor bebizonyítottam, hogy van értelme embert küldeni a világűrbe robotok helyett.

A Mercury-programban – a Geminitől és az Apollotól eltérően – nem lehetett pályánkon változtatni. Viszont a három tengely (fel-le, bal-jobb, orsózás) mentén képesek voltunk helyzetünket szabályozni. Carpenter repülése megmutatta, mennyire kritikus szerepe van az űrhajó helyzetének a földre való biztonságos visszatérés során.

Meg akartam mutatni, mennyire jól tudom irányítani ezt a rendszer. Lekapcsolom, később újraindítom az űrhajót, majd a visszatéréshez szükséges pozícióba állnék ismét vissza a horizont és a csillagok segítségével. Chapel Hillben, az Észak-Karolina Egyetem planetáriumában gyakoroltuk ez utóbbit. A küldetésemen három kört tettem meg a Föld körül ilyen kiüzemelt állapotban, majd újra felvettem a megfelelő pozíciót. Elektronikusan is ellenőriztük, és a két eredmény hajszálra megegyezett."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Amerikában is sok mindenbe volt beleszólása a politikának. Például abba, hogy a hatvanas évek elején ki menjen a világűrbe elsőként.

"A nehézfiúk közé akkor kerültem, amikor csatlakoztam az űrprogramhoz. Tisztán emlékeztem a haditengerészeti akadémián töltött első évemre, és arra, amikor rájöttem, hogy a hozzám hasonló kadétok zöme vagy a középiskolás focicsapat kapitánya, vagy a végzős osztály diákelnöke volt. Akkor azt mondtam magamnak, hogy nem lehet mindenkiből első, de egy erőteljesen versengő hivatást választva erre nem emlékeztethetjük magunkat folyton. Miközben haditengerészeti repülősként nevet szereztem magamnak, teljesen megfeledkeztem erről. Első, asztronautaként töltött évem alatt hét srác közé tartoztam, egy elit csapat tagja voltam, ahol nem létezett hierarchia. Ez egy szempillantás alatt megváltozott, amikor 1960-ban azzal szembesültünk, hogy közülünk is kiválasztották azokat, akik repülni fognak. Egyikünk kimagaslott a többi asztronauta közül.

Egy bürokratikus szervezet – a Space Task Group (STG) – egyik ügynökségének dolgoztunk, amit aztán a houstoni székhelyű Emberes Űrhajó Központ bekebelezett – és nem tartott sokáig rájönni, hogy miben különbözött a Haditengerészettől. Álmélkodva néztük, ahogy Charlie Donlant, az STG igazgatóhelyettesét Walt Williams váltotta, aki az X15 programot felügyelte. Miközben örültünk Williams kinevezésének, aki kivívta a berepülő pilóták tiszteletét, felszálló csillagát hatalmi játék eredményének tekintettük. Felfigyeltünk a kormánytisztviselő sikere mögött húzódó politikai tényezők szerepére. Elkerülhetetlen volt a kérdés. Vajon a politika szerepet játszik majd abban is, hogy ki mikor repül majd közülünk?

A válasz egyértelmű igen. John Glenn testesítette meg Amerikát – a baseball, a hotdog és az almás pite mellett. PR-szempontból ideális választás volt, ahogy ezt be is bizonyította miután elsőként állt földkörüli pályára. Itt sietek leszögezni, hogy a politika csupán egy tényező volt, és John elsősége sokkal inkább a szerencsének köszönhető, mint bármi másnak.

Őszintén szólva zavart engem, ahogy Bob Gilruth kezelte a Mercurys legénységek kiválasztását, és ahogy a vállalat terelte a témát. Egymás között lejátszották a dolgokat, olyannyira, hogy döntésükről a médiával szinte egyidőben értesültem én is. 1960 végén Glenn-nel, Grissom-mal és Sheparddal tudatták, hogy egyikük repül majd elsőként egy Mercury-Redstone szuborbitális küldetésen. Coopert, Slaytont, Carpentert és engem csak röviddel a döntés nyilvánosságra hozatala előtt tájékoztattak. A Life-magazin az aranycsapat, a három fő-főasztronauta fotójával a címlapon, és egy róluk szóló cikkel rukkolt elő: mi, négyen pedig nagyon le voltunk sújtva. [Az alábbi képen baloldalt John Glenn, jobbra fent Gus Grissom, alatta Al Shepard látható.]

A NASA mindenáron fenn akarta tartani a három teljesen egyenlő űrutazó mítoszát, de már jóval korábban világos volt számunkra, hogy Al Shepard repül az első Redstone-nal, majd Grissom következik, és csak utána Glenn. John dühös lett, amikor megtudta, hogy ő lesz Al tartaléka, de ebbe a történetbe nem szeretnék belemenni. Ma nagyon közeli barátságban vagyunk mind a heten, és nem szeretnék régi sebeket felszakítani. Nincs miért. Korábban kritizáltam Chuck Yeagert mások lenézésért, amit látszólag azért tett, hogy mások kárán jobb pozícióba kerülhessen. Nekem erre nincs szükségem.

John lehet, hogy boldogtalan volt, viszont leleményes. Rövidesen már azt vallotta, hogy igazából nincs is szükség egy harmadik szuborbitális repülésre, és rövidesen azon kaptam magam, hogy Deke-kel, Scott-tal és Gordoval karöltve John véleményét támogatjuk. Mind a négyen – mint később kiderült – a kezére játszottunk. Neki ajándékoztuk az első földkörüli repülést. Mi az első, a második, stb. repülésben gondolkoztunk. A földkörüli és a szuborbitális repülés közötti különbség nem volt számunkra annyira nyilvánvaló. Képzelheti az Olvasó meglepetésemet, amikor John lett AZ első amerikai az űrben, pont úgy, ahogy azt a kezdettől fogva eltervezték. Csak hát nem így történt. Az történt ugyanis, hogy Gilruth 1961. február 21-én behívott minket az irodájába, pont aznap, amikor a Mercury-Atlas, az MA 2 tesztje sikerült – és bejelentették a döntésüket. Al repül elsőként, majd Gus, és utána John. Valamennyien kezet fogtunk Al-lal, gratuláltunk neki, és ezzel el is volt intézve a dolog, bár nem csak én voltam az egyetlen, akinek ez a nap úgy emlékszem, mint az őket tőlünk elválasztó napra."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Az asztronautákat túlélő gyakorlatokra is elhurcolták, ahol magukra hagyták őket. A helyszínt nem hozták a sajtó tudomására, egy fifikás újságíró azonban mégis rájuk talált. A meglepetéstől leesett az álluk, de kíméletlenül megtorolták: az újságíró autója bánta.

"Kiképzésünk legrosszabb élményeit a túlélő tréningeknek köszönhettük. Azonkívül, hogy fárasztóak voltak, arra késztettek, hogy mi is osszuk az űrprogramért felelősök bizonytalanságát, már ami a leszállási helyet illeti. A dzsungeltréningre a panamai vadonban került sor; tutajokkal sodródtunk a Mexikói-öbölben, Florida partjainál, Renotól keletre pedig, a Nevadai sivatagban voltunk számkivetettek.

A számkivetettséget úgy értem, hogy a túlélés katonai szakértői egy távoli helyre hurcoltak, ahol megtanították az életben maradás alapjait, majd magunkra hagytak minket. Csak annyi cucc volt velünk, ami az űrhajó kapszulájában rendelkezésünkre áll majd, és olyan eszközökkel láttak el, amiknek megmenekülésünk érdekében hasznát vehettük – így például füstbombákkal és jelzőrakétákkal. És persze ott volt az ejtőernyő, ami amúgyis adott egy landolás esetén. [A Mercury Hetek, a NASA első asztronautái túlélőtréningen: a szerző, Wally Schirra jobbról a második.]

A terv az volt, hogy teljesen magunkra maradunk a túlélő-gyakorlatok során, bár a sivatagban egy váratlan betolakodó érkezett hozzánk Ralph Morse személyében, aki a Life magazin elnyűhetetlen fotósa volt. Tulajdonképpen főleg Ralph dokumentálta az asztronauták életét a Life magazin számára, és az együttműködés során minden asztronautával és családjukkal barátságba került. Ennek ellenére Morse mégiscsak egy újságíró volt. Amikor John „Shorty” Powers alezredes, az asztronauták PR-tisztje közölte vele, hogy a tréning helyszíne még a Life magazin számára sem nyilvános, Morse elhatározta, hogy megkeres minket. Sikerült is neki, méghozzá zseniális módon.

Morse jól tudta, hogy a sivatagi túlélőgyakorlatok alkalmával követendő eljárás szerint ki kell teríteni az ejtőernyőt, ami a keresőegységek számára megmutatja helyzetünket. Így Ralph egy kisgéppel felszállt Renoból, és addig-addig körözött, amíg észre nem vette az ernyőt. Ehhez önmagában nem kellett nagyon elmésnek lenni, de a történet folytatása a poén.

Ralph ugyanis kétkilós csomagokban lisztet vitt magával, ezt használta az útvonal megjelölésére. Renoba visszamenet minden egyes kereszteződésnél ledobott egy-egy csomag lisztet. Ezután már nem volt más dolga, mint kibérelni egy dzsipet, és a lisztjeleket követve szépen elautókázni a táborunkba. Az egyéni túlélő-gyakorlatok előtti este érkezett meg az alaptáborba, és valamennyien megdöbbentünk, amikor besétált, és mindössze ennyit mondott: „Halihó, fiúk.”

A szivatásért kétségkívül járt a pont Ralphnak, viszont hibázott. Annyira örült ugyanis a sikerének, hogy figyelme lankadt, ezzel pedig sebezhetővé vált a megtorlással szemben. Miközben a sátrában hamburgert és sütit majszolt, Sheparddal odamentünk a dzsipjéhez, és egy jelzőrakétát szereltünk bele. Rákötöttük a motorblokkra, majd egy vezetéket húztunk ki az indítómotor gyűrűje és a ventilátor közé. Ezután odamentünk a sátrához,és azt mondtuk: „Ralph, útban van a dzsiped. Jobban tennéd, ha arrébb állnál vele.”

Ralph még mindig örömmámorban úszott, gyanútlanul odasétált a kocsihoz, és beindította a motort. Báng! Abban a pillanatban zöld füstfelhő vette körül: próbált volna tolatva menekülni - mindhiába. Teljesen beborította a zöld por, és a dzsipet ezután Renoba kellett szállíttatni, majd roncsként el lehetett adni. Ralph sportszerűen fogadta a történteket, mi pedig természetesen nagyon jókedvűek lettünk."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

Az első asztronauták harcolták ki, hogy ablakok kerüljenek az űrhajókra. A Mercury-űrhajóra eredetileg csak kukucskáló-nyílásokat terveztek.

"Kreativitásunkat nem mindig ilyen jótékony célok érdekében mozgósítottuk. Többször az volt a célunk, hogy egy gyanútlan áldozatot összezavarása volt a célunk. Langley Légibázison kezdtük bele abba a szivatás-sorozat, ami majd űrtörténelmi legendává válik.

Az első eset ilyen inkább ártatlan volt. Stan White a Légierő alezredese, egyben az űrprogram fő-fő orvosából is áldozat lett. White egy új versenyautóval járt, és szeretett kérkedni a kocsi teljesítményével, és ezzel kiérdemelte merényletünket. Titokban egy hétig minden áldott nap fél liter benzint töltöttünk a tankjába, így nem győzött áradozni az autó kiváló fogyasztásáról. A következő héten viszont mindennap fél litert leszívtunk a tankjából, White pedig őrjöngött. Sosem jött rá, hogy valójában mi is történt.

A leggyönyörűbb emlékem a Mercury-programról az, hogy miként képes hét férfi – valamennyien maximalisták, hatalmas egóval – csapattá kovácsolódni, és együtt dolgozni. Maximális volt bizalom a másik munkáját illetően, valahányszor egy-egy berendezés ellenőrzésére került a sor, aminek eredményéről a többieknek mindenki beszámolt.

Így kirajzottunk az egész ország területére, és mindegyikünknek más-más feladata volt. Deke Slayton és Gordo Cooper például a hordozórakétákat ellenőrizte – a Chrysler által épített katonai rakétát, a Redstone-t, illetve a Convair Atlas-rakétáját. Al Shepard, aki korábban a Haditengerészet Norfolki bázisán állomásozott, és ismerősen mozgott a Haditengerészet berkeiben, a mentőegységek megszervezésével foglalkozott, amik egy-egy küldetés végén kiemelnek majd minket a tengerből. John Glenn a fülke műszereinek elhelyezésével berendezésével foglalkozott, Gus Grissom pedig az űrhajó irányításával, Scott Carpenter dolga a kommunikáció és a navigáció volt, míg én az életfenntartó rendszerekért feleltem, beleértve a szkafandert is.

Ki merem jelenteni, hogy az űrprogram leglátványosabb eredményei csapatmunka révén jöttek létre. Egy olyan pali, mint Chuck Yeager, szakmailag alkalmatlan. Sokat vaciláltam azon, hogy leírjam-e ezt, de ő tehet róla. Folyton azzal dicsekedett, hogy mennyire nem egy csapatjátékos.

Amikor belefutottunk egy problémába, téma-specifikus értekezletet tartottunk, ezeket hívtuk „szeánszoknak”, ahogy erre Tom Wolfe is utal a könyvében, habár elég szerencsétlen példát választott – azt, hogy John Glenn ellenezte a nők hajkurászását.

Az egyik ilyen szeánsz témája az ablak volt. Az űrhajóra eredetileg kukucskáló-nyílásokat terveztek, ezek belülről nézve félhold formájúak voltak. Továbbá volt a fedélzeten egy nagylátószögű lencsével felszerelt periszkóp is, ami erősen torzította a látványt. Így lehetőségünk volt arra, hogy megfigyeljük a földet, vagy a csillagok segítségével navigáljunk. A szemgolyót azonban, ahogy mérnöki nyelven mondjuk, nem optimalizálták. Ekkorra már tudtuk, hogy a Holdra kell mennünk, majd onnan vissza, ehhez azonban űrrandevúra és a dokkolásra is szükség van. Namármost, hogyan hajtsuk végre ezeket a manővereket, ha nincs ablak az űrhajón? Végül nyertünk, és megkaptuk az ablakot, de már túl későn Shepard 1961. májusi űrugrásához: amikor csodálatos látványról beszélt, őszintén szólva nem tudom, mi a fenét láthatott."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!

A Mercury Hetek voltak a NASA első asztronautái, közülük hatan dohányoztak. Csoportosan akartak leszokni: benzint kentek a hamutálra, ami a forró hamuval érintkezve azonnal fellángolt.

"Eredeti szolgálati helyünkről hivatalosan a NASA-hoz kerültünk. Megmaradt a rangfokozatunk – engem őrnagyból alezredessé léptettek elő a Mercury-program alatt – de nem hordhattuk egyenruhánkat, leszámítva a temetéseket vagy a Washingtonba tett hivatalos látogatásokat. Ez nem volt az ínyemre, mivel büszke vagyok arra, hogy a Haditengerészet tisztje lehetek.

1962 szeptemberében, egy hónappal a Mercury-s repülésem előtt Kennedy elnök Cape Canaveralra látogatott. Walt Williams, a Mercury Projekt igazgatóhelyettese felhívott, és elmondta, hogy az elnök az indítóállásnál akar üdvözölni engem. Tudtam, hogy az eseményről fotók is készülnek majd, és megpróbáltam kijárni, hogy az alkalomra felvehessem az egyenruhámat. Amikor aztán Washingtonban elutasították kérelmemet, bekeményítettem, és azt mondtam, hogy jobban tennék, ha a Légierő átkozott ezredeseit a távolban tartanák. Akárhonnan is nézzük a dolgot, én mégiscsak a Haditengerészet tisztje voltam, és nem akartam olyan civilnek látszani, aki a Légierőnek dolgozik. A Légierő biztosította a légteret a startok idején, és hatalmát érzékeltette velünk szemben is: ezért nehezteltem rájuk.

Kennedyvel való találkozómról készült fénykép ma is a dolgozószobám falán lóg. Rengeteg kéköltönyös tiszt tülekedett a lencsék elé – és valamennyien szívet melengetően homályosan látszanak a háttérben.

A Space Task Grouphoz kerültünk, a Norfolki kikötő északi bejáratához, a virginiai Hamptonban található Langley Légierő-bázisra, amit Bob Gilruth vezetett. Egy nagy irodán és Nancy Lowe titkárnő személyén osztoztunk, ezen kívül mindenkinek egy íróasztal jutott. Visszatekintve ez okos elrendezés volt, mivel erősítette a bajtársi köteléket, ami mindennek az alapja volt.

Kezdettől fogva csapatként dolgoztunk. Úgy vélem, hogy a csoportmunka kihozza a zsenialitást, különösen, ha versengő emberekből áll a csapat. Elhatároztuk például, hogy leszokunk a dohányzásról, ami mindannyiunknak kemény dió volt, leszámítva az egy szem Gordo Coopert, a csapat egyetlen nemdohányzó tagját.

Slayton és Grissom a Légierőnél szokásos gyakorlatnál maradva, szivart rágcsált, Glenn, Shepard [ld. a képen] és Carpenter szintén dohányzott. Az elhatározás számomra különösen nehéz feladat volt. Évekig próbáltam napi egy doboz alá menni, és mihelyt letettem a cigit, egyből ingerlékeny és feszült lettem. Jo már azzal fenyegetőzött, hogy kirúg a házból.

A csoportos leszokás tervéből nem lett átütő siker. A következő kilenc évben kocadohányos lettem, ami jópár embert meglepett. Olyan kis fém hamutartóink voltak, amiket benzinből vékony filmréteggel vontunk be. Ha valaki forró hamut pöccintett a hamutálba, az egész hirtelen fellángolt. Ördögien gonosz ötlet volt, de legalább vicces."

(A fenti részletet Wally Schirra "Schirra's Space" c. könyvéből fordítottuk magyarra.)

Juttasd el a neved, vagy szerelmed nevét a Holdra! Csatlakozz Te is a Puli Space csapatának facebook-oldalához!